01. Beginnings

Sziasztok!

Kicsit (nagyon) megkésve, de meghoztam

az első részt. Előre is szeretnék elnézést kérni

a ronda szavakért.

Még annyit hozzátennék, hogy köszönöm a pro-

lógushoz írt hozzászólásokat és a 4 feliratkozót. 

Nagyon sokat jelentenek a visszajelzéseitek.

Ha gondoljátok, hagyjatok nyomot magatok után.

Jó olvasást kívánok. :)

-A.W.

Törökülésben foglalok helyet a bőrkanapén szemben Mr. Harmon-nal. Azt kérdezi mikor kezdődtek a a képzelgéseim. Elgondolkodom, mert tudom, hogy jó pár éve fejemben élnek ezek a bizarr gondolatok. Sokszor előjönnek, mikor nem szeretném. Azt képzelem megszabadítom az embereket ettől a szar világtól. De mikor megölöm őket, nem érzek semmit. Talán csak az ürességet, semmi megbánást. Semmit. Mintha az egész lelkem egy sötét lyukként növekedne testemben, átvéve a hatalmat épeszű gondolataim felett. 

- Mit gondol? Bolond vagyok? - kérdezem.

- Nem. Nagyon sok benned a felgyülemlett gyűlölet és harag. - feleli Mr. Harmon.

Tehát nem vagyok bolond. Tudom, hogy nem normális a felfogásom. Sok mindent utálok ebben a világban. Talán, mert manapság mocskos világot élünk. Tele van ez a hely szeméttel és faszszopókkal.

Ha már itt tartunk, gyűlölöm anyámat. Mindig átjárt leszopni a szomszéd fickót, apám ezért is hagyott el minket. Egyedül hagyott egy ilyen nővel. 

Mr. Harmon-nal mára véget ért a terápia. Szó nélkül kibaktatok az ajtón, de kifelé menet megállok a fürdőszoba ajtónál. Egy ideig csendben figyelem a lányt, ki ereit vagdossa. Majd nem bírom tovább, közbeszólok.
- Rosszul csinálod. -
- Te meg mit keresel itt? Hogy jutottál be a házunkba? - kérdezi felháborodva.
- Apád betege vagyok. Mindennap idejárok. - mondom rezzenéstelen arccal.
- Akkor sem kellene itt lenned. Gondolom mára végeztél, menj haza.
- Ha meg akarod ölni magad, legalább zárkózz be vagy ilyesmi. - csukom be az ajtót, apró szarkasztikus mosollyal.
Nehézkesen slattyogok haza, mivel volt valami abban a lányban, ami megmaradt bennem és nem szívesen hagytam ott. Elsőre is annyira más. Még én sem tudom hogyan kellene éreznem, de végre több kedvem lesz abba a házba járni.

Hajnali 2:47 és én még mindig az ágyban forgolódom. Gondolom a hülye gyógyszerek mellékhatása ez az álmatlanság. Sokat gondolkodom azon, mi lenne ha nem szedném. Szerintem szart se érnek, szóval észre se venném.

Időközben kiderült, hogy a lány neve Violet. Mindennap tovább maradok, hogy beszélgessünk. Ő annyira más. Ő megért engem, mintha időtlen idők óta ismernénk egymást. Szeretek vele lenni, ő az egyetlen jó dolog ebben a szar életben.

Felmutatom a csuklómat, rámutatva egy régi hegemre.
- Ezt akkor csináltam, mikor apám elhagyott minket, kb. 7 éve.
- Múlt héten, első nap az új suliban. - mutatja fel ő is a kezét egy fintor kíséretében.
Felállok, sétálgatok kicsit a szobában.
- Miért költöztetek ide? - kérdezem.
- Apám lefeküdt egy másik nővel. Anya szó szerint rajtakapta őket az ágyban.
- Szörnyű lehetett. Nem kellene megbántanunk a szeretteinket. Soha.
Mosolyogva rám pillant, egyetért. Egy ideig csendben bámuljuk egymást, majd leülök szemben vele. Úgy érzem megszűnik a világ, ha vele vagyok. Ahogy a szemébe nézek, elönt valami fura érzés. Amilyet még soha nem éreztem. 
Finoman megsimítom csuklóján lévő hegeit. Sajnálom. - préselem ki magamból.
Nem reagál semmit, feláll és lassan a zenelejátszóhoz sétál.
- Valami kívánság? - kérdezi kedvesen.
- Kurt Cobain-od nincs véletlenül?
Csak egy mosoly a válasz.
Violet arca elkomorodik. Valamit bámul a hátam mögött. Vagy inkább valakit.
Lassan megfordulok, hogy lássam ki az. Mr. Harmon.
- Nem kellene itt lenned. Most inkább menj haza. - mondja határozottan.
Csendben kisétálok az ajtón. Legbelül rájövök mitől is félek igazán. Az elutasítástól.
Mire a lépcsőhöz érek elfog a düh. Ordítva szedem a lépcsőfokokat. Nem is tudom mit hittem. Végre van aki olyannak fogad el amilyen vagyok. Még hasonlítunk is. Muszáj látnom őt.

Ahogy elterveztem, újra itt maradtam a terápia után. Nem bántam meg, még mindig élvezem a beszélgetéseinket. Úgy érzem semmi nem választhat el minket. Régóta vártam már egy ilyen személyre az életemben. Nem tudom mit csinálnék, ha elveszíteném.

- Annyira utálom ezt a csajt. Állandóan kikészít a suliban, egy igazi ribanc. - meséli Violet.
Fel-alá járkál a szobában, én pedig a bőrfotelben ülve figyelem.
- Mit csináljak? - kérdezi felhevülten.
- Egyszerű. Rá kell ijeszteni, hogy ne csesztessen többet. Mondd neki, hogy van kokód és suli után várod a pincében! Erre biztos ráharap, csak cucc kell neki.
- De nincs is drogom.
- Az nem is kell. Csak egy ürügy, hogy eljöjjön.
- És hogy ijesszek rá?
- Azt bízd rám.

Elfoglalom helyem a hintaszékben. Hallom Violet hangját, itt vannak Leah-val.
- Szóval ő az a ribanc. Kapcsold le! - utasítom Violetet.
Őrült nevetésbe kezdek. Mire Leah észbe kaphatna már a földön van. A félelem úrrá lesz a testén. Sikoltozik, próbál szabadulni szorításomból. Kissé túlzásba esek, de már nem tudom leállítani magam. Az események felgyorsulnak. Teljesen elvesztettem az önkontrollt. Azt hiszem Violet is nagyon megrémült. Abba kellene hagynom. De nem megy.
Violet felkapcsolja a villanyt, véget vetve az egész őrületnek. Leah halálra rémülve rohan ki a pincéből.
Mikor észhez térek annyit mondok.
-Többé nem kell aggódnod miatta.
- Mi volt ez? Hogy képzelted? Túl messzire mentél. - vágja fejemhez szavait.
- Violet, hülyeségeket beszélsz. Nem történt semmi. Megmutattuk neki, nem ezt akartad?
Próbálok közeledni hozzá, de úgy néz rám mint egy szörnyetegre. Teljes erejéből ellök magától.
- Tűnj innen, nem akarlak többé látni!
- Azt hittem semmitől sem félsz. - ordítom utána.
Hagyom, hogy könnyeim kicsorduljanak szememből. Végleg elvesztettem őt. A legfontosabb embert az életemben. Egyedül maradtam. Teljesen egyedül.